| Vonatjaim |
Ha sokáig nézed a síneket a vonat leghátsó vagonjából, X alakú fémcsíkok egybeolvadását látod. Kétszintes út lesz, majd a kavargó vonal-folyamokból kialakulhat egy végtelen csík, egy vas út, egy, egyetlen egy vonal közted és a TÁJ között.
*
Így, a vonat hátsó vagonjából, nem látom, merre megyünk. Véletlen az út. Amerre visz a vonat, arra megyek, nem tudom mi jön, mi van, csak azt, hogy mi volt. Ez pedig nem érdekel. Utólag tárulkoznak ki elõttem a völgyek, látszik a híd, a hegy, az alagútba is késõbb érek be, mint a többiek. A mozdonyvezetõ látja az utat elõre. Talán jós, de túl messzire õ sem lát, csak ameddig a TÁJ engedi. Õ inkább azt látja, hogy elõre meg van tervezve, írva" az út. Arra megy, amerre menni engedik a sínek, a sín építõi, a váltók irányítói. Én azt látom, hogy semmit sem látok. A sínek innen nem sorsot jelentenek, hanem történelmet, múltat. Nem tudom, hogy a vonat most hol van, hogy hol lesz, csak azt, hogy hol volt. Ami volt, az nem érdekel. Megyek, amerre visz a vonat, az út sem érdekel, a cél sem, nem lázongok, ha alagút jön, hagyom magam sodortatni a véletlen által. Úgyis mindegy. Megvagyok jól magamban, itt hátul. A mozdonyvezetõ a sors-ember, én a véletlen-ember.
*
Miért szeretem úgy a vonatokat? Hisz csak visznek egyre tovább, sodornak. Nem tudom merre megyek. Igaz, a célt én választom, de kevés lehetõség közül. Az adott állomások számán túl mi van? Visznek, megyek, tetszik, nem tetszik, úgyhogy inkább belenyugszom. Egyszerûen csak megyek. Megyünk. Mindenki ezt teszi, csak esetleg állandóan néz ki az ablakon, hogy mi volt, mi lesz, izgulnak. A mûvészek általában mindig az ablaknál ülnek, és csendben néznek kifele, figyelnek, próbálják valahogy megragadni az egészet. Másokat nem is érdekli ez, végzik kicsiny kis dolgukat: esznek, alszanak, horgolnak, olvasnak. Egy páran az utolsó vagonban ülnek, hátrafele néznek. Ja, és esetleg ingáznak az ablakból illetve az utolsó vagonból való nézés között. Én is ezt teszem. Más lehetõség nem nagyon van. Legfennebb, ha lázadozni akarunk, bemegyünk a vécébe, és kifejezzük õszinte érzelmeinket az úttal kapcsolatban. És természetesen ki lehet ugrani...
*
Éjszaka, holdvilágnál vonatozva, hol látod a Holdat, hol nem. A vonat kanyarog, és ezért az ablakból nézve el-el tûnik. Néha az az érzésed, hogy elhaladtál mellette, hogy magad mögött hagytad, hogy megszabadultál tõle, de a következõ pillanatban, a következõ kanyarnál újra elõjön, idegesítõen világít. Akár maradsz, akár továbbmész, akár kiugrasz, akár nem, mindig fölötted lesz. Valahogy így lehetünk az ún. élet nagy kérdéseivel" is.
|
|
|