| Ahová elindulni |
Néha napokig zárkózom a szobámba.
Nem menekülés ez, és nem is magányérzet. Magamba vonulni sem próbálok. Nincs hová.
Különös hangulat kell ehhez: pár csésze tea, kevéske rum, halk Bach-zene. Soha nem próbáltam megmagyarázni. Van, mint egy-egy megszokott ruhadarab, nem lehet szabadulni tõle. Nem is akarok. A magyarázat úgysem tudná megragadni a lényeget. Tekintélytelen szavak, kusza összevissza mondatok lennének.
Ilyenkor vendégeket várok, bár tudom, senki sem érkezik. Pedig néha még az ajtót is nyitva hagyom.
Akiket várok mindig elindulnak. Sokáig gondolkodnak, jöjjenek-e, pedig tudják, úgyis elindulnak. A sarkon bort vesznek, a kedvencemet, ügyelnek arra, jusson nekem is bõven. De hozzám soha nem fognak megérkezni. Nem is akarnak.
A lányok a cigarettát hozzák.
Lassan, gondosan öltöznek, különösen az árnyalatokra vigyáznak, a színekre, mintha ünnep lenne. Hajukat játékosan hátrafésülik, mozdulataik feltûnõen nõiesek : ritkán indulnak el olyan helyre, ahová nem lehet megérkezni.
Néha már látom õket az ablakban, de nem vagyok türelmetlen. Tudom., a sarkon úgyis megtorpannak, visszafordulnak, esetleg beülnek valahová, a bort meginni. A helyet már induláskor megtervezik.
A barátaim azonban mindig feljönnek. Kopogtatnak, én illembõl ajtót nyitok, mert elõre tudom, már senki sem lesz ott.
Várok.
Néha napokig zárkózom a szobámba. Mondatok érkeznek csak ilyenkor, történeteket kezdenek mesélni, amelyeket soha nem fejeznek be.
Ha megszeretnek, kopogtatás nélkül érkeznek, nesztelenül.
|
|
|