| Leginkább |
mondatokra szeretek ébredni.
Elõbb széles, tág utcákra kalauzol az álom, mintha egy pontról áttekinthetõ lenne a város egésze. Egyforma távolságra van ilyenkor még minden: egy tornyos ház kiugró sarka, egy lány, ahogy kilép a kapun, park, a távoli dombok, a folyó. Aztán az ébredés elõterében már csak a lány, az utcasarok. A látvány egyre szûkül, minden elfoglalja a helyét: a hegyek távol, alatta a folyó, közelebb, mellette. Végül már csak a lány, a kalapja.
Tökéletes illeszkedés: az alany, az állítmány. Ébredés után egy nyugodt mondat, dallama sokáig kísért.
Leírni soha nem tudom, nem is akarom. Szüntelenül kerülget, beépülve minden kis történetembe. Megszólítom, még ne, most ide nem találsz. Kompromisszumokra is hajlandó vagyok - a hangulat most ide bejöhet, esetleg az ige. Ha kell, csak a mássalhangzókat írom le, de a helyettes magánhangzókból nehezen épül fel valami.
Aztán, ha már minden lehetõségbõl kifogytam, mondatom is megnyugszik. Sorsa darabonként rímel idegen helyzetekbe, bekezdésekbe. Olvasás közben, ha végigborzongok, tudom: ha másként is, de itt van, nem felejtett el. Rámmosolyog egy park, egy utcasarok mögül. A hegy alatt õ a folyó, a lány elõtt a fel-fellibbenõ kalap, vagy talán a szél. A saját története.
A lány, a tornyos ház sarkán.
Kilép, szõke, göndör haját meglebbenti egy lágy fuvallat. Az elsõ.
Kis tükröt vesz elõ apró bõrtáskájából, haján végigsimít, játékosan kissé lejjebb tolja szemüvegét, látsszék szemei közt az a kis barna anyajegy.
Látni rajta, klasszikus lány, virágcsokrokkal, apró figyelmességekkel, szép szavakkal lehet meghódítani. Búcsúzáskor kacéran rádmosolyog, ilyenkor inadba száll minden bátorságod. Nem tudni biztatás ez, vagy csupán irónia.
Széles kalapján apró bross, ezt igazítaná. Egy erõsebb szellõ lekapja fejérõl , pár házzal odébb sodorja a kalapot. Õ elmosolyodik, nevetve szalad utána. Vonzza õt a játék, mintha egy régi, kopott filmben, ahol egy cilinder után szaladgál a fõszereplõ, loholás közben a frakkját is elviszi a szél, végül természetesen élete szerelmébe ütközik, egy szõke, göndörös hölgybe...
A szél hol erõteljes, már-már vihar, azután megnyugszik, leejti a kalapot egy parkra , autóra. A lány utánakap, távolról tényleg olyan, mintha el is akarná érni, máskor csak megáll a kalappal átellenben, a folytatást várja.
Egy-egy járókelõ fején villan fel késõbb a bross, egy úriember fején a parkban, és mintha a folyó is ilyesmit úsztatna, lassan már nem tudni, ugyanarról a kalapról van-e szó. A körvonalak egybemosódnak, néha már minden kalap egyformán közeli, egyformán széles és barna. Az izgalmat fokozza. Az üldözés üldözöttséggé válik, a kalaptól megszabadulni nem lehet, visszamosolyog minden utcasarokról.
Találkákat lehet így megegyezni, szerelmek is születhetnek a kalapos emberekkel, mint abban a régi, fekete-fehér filmben.
Aztán a lehetõségek egyre szûkülnek, minden elfoglalja a helyét. A lány is megnyugszik ilyenkor, végre végigsimíthat kalapján, majd mosolyogva löki tova, egy újabb játék reményében.
A kóborló kalap históriája sokáig izgatta a város fantáziáját. A szeles hónap - így emlegetik azokat az idõket, mikor parkokban, utcasarkokon tûnik fel a széles, barna kalap. A brossra kevesen emlékeznek, bár egyesek szerint az egy igen értékes ékszer.
Állítólag egy lány viselte legelõször, az õ fejérõl kapta le az elsõ fuvallat. Az elsõ, mert utána hetekig fújt a szél a városban, hol erõsebben, már-már vihar, hol finoman, ahogy egy õszi szélhez illik.
Klasszikus lány lehetett, egyesek szerint csak ilyenek hordanak széles, már-már romantikus kalapot. Szeretnek feltûnni, hogy majd valaki virágcsokrokkal, szép szavakkal próbálja õket elhódítani, hogy aztán egy furcsa kis mosollyal búcsúzhassanak el az illetõtõl.
De igazán csak ürügy volt a lány és a kalap arra , hogy a szokatlanul hosszú szelekrõl beszélhessenek az emberek. Senki sem tudott semmi pontosat a kalapról, bár barnaságában és szélességében majdnem mindenki megegyezett. A lány viszont egyesek szerint szõke volt, mások inkább a göndörségére esküdöztek, de a szemek közti kis anyajegyre mindenki emlékezett. A körvonalak lassan egybemosódtak, egyformán közelinek tetszett mindenkinek a szeles idõ kiindulópontja: a lány, a kalapja. És ettõl már nem lehetett szabadulni. A történet beitta magát a város történetébe, mint azok a hajdani kopott filmek, amelyeken generációk egésze nevelkedett. Szállóigék, gyönyörû mondatok születtek így, bár soha senki nem írta le õket, a hangulatuk, egy-egy mondatrész beivódik abba, amit jobb híján városi folklórnak nevez majd az utókor. Egy alany, egy állítmány, egy hangulattöredék emlékeztet majd csak arra, hogy volt egy idõ, amikor a városban állandóan fújt a szél: néha felerõsödve, már-már vihar, máskor nyugodtan, ahogy egy becsületes õszi szellõhöz illik.
|
|
|