| (Levél Anikóhoz, 1996. nov. 18.) |
Jól esett, hogy Mikó Andrásnak álmodban is eszedbe jut levelet írni, én meg itt sem vagyok: amúgy lebegek, az ön- és világutálat eredményeképpen: a Semmivéválás félútján, felezõidejében. Jól esik a magány, néha látogatók zavarják meg, gyerekesen keresve azt, aki néha eltûnik hirtelen, maga elõl is akár. Néha én magam zavarom meg ezt a magányt, látogatóba érkezem könyvért, beszélgatésért, magam keresve másban, bár csak magamban moshatom meg arcomat - tudjuk a mesét, a másét. (...)
Tanulni kéne, és teszem is, bár lassan, angolozni kéne, meg nyelvtanozni, enékül Kolozsvár nem lesz.
Ez ilyen kétes (SS) magány, de jó. Napokig lebegek a Varázshegy tetején (ezt olvasom), idõtlenül, az I. múlását a budipapír fogyása határozza meg az árnyékszéken. Aszongyák erre: össze kell szednem magam. Rengeteg hiányzás, suli-unalom-utálat, no de: ne aggódjon, mon ami: grammatikai bája van és kész". Mikor fogok a grammatikai idõtlenségbõl kilábalni?
Nos, írok.
Madame Caesarovna:
a varázshegyi viszontlátásig
maradok,
tanulok: nem mást: magunkból is magunkat
András
|
|
|