| (Levél Anikóhoz, 1996. okt. 7.) |
Ajánlás
Hölgyem,
ez itt hat oldal magány.
Kétségbeesés. Keserû.
Kamaszkori és szerelmes.
Kétely és halál.
Hit és munka. Józan és tárgyias.
És mégis mámoros. De túlzó.
Hölgyem, kérem
figyelmesen olvassa e szavakat
ez a mi végsõ menedékünk,
utolsó esélyünk. Számadás ez.
Forr ez a levél, visszafojtott.
Kemény és következetlen.
Tényleg sírtam írása közben.
Hirtelen kitágult a világ,
és önnek helye, szerepe
van itt. Mellettem. Bennem.
Ahogy nekem is. Melletted. Benned.
Vállalom.
S még egyet, Hölgyem:
Nagyon egyedül vagyok.
Egyszerûen szükségem van rád.
Idõnként kicsit Vlagyivosztok a szobám, hideg van, néha kupleráj-tosztok, hogy OJD rímmel éljek (éljek?!) - szállás, bár valahogy Radnóti az, hogy minden cselekedetemet te figyeled.
(...)
Tudod, feleségül veszlek, és elmegyünk ketten HRABAL-ba. Hiába, Hrabal az egész világ. (...) Gyere Brassóba, rémesen egyedül vagyok, nincs semmi, talán a Nemlét - sablon - van, vanság, és a Hiány vansága.
Psyché!
Ezt a levelet már egyszer megírtam, most tisztán, bõvebben, vonaton, még K-váron felteszem, nem másért, sokkal, sokkal többet szerettem volna beszélgetni veled most Bányán, és nem halászni, nyílt kártyákkal a tiszta vizekben. Egyszerûen szükségem van rád.
Jánkot 3 órán át kerestem, otthon volt - áldott ember, csendes, mély, sokat dolgozik - mint versei (bennem). Annyit irodalomról, versekrõl mint vele, Brassóban fél évig nem beszélek. Nincs kivel. Egyszerûen szükségem van rá. Egy városi séta, kis kóla, ebéd, vacsora és 2 csomag szivar mellett megkaptam, úgy érzem, jegyem a Parnasszusra. Két verselmény a nálad gépelteknél még bekerül a zantológiába, pár nagyon jó sorom, nem rossz versem elismeréseként elköltözhetem a Parnasszusra - munkalágerbe internálva.
Mert egyszerûen errõl van szó, és ezt Rilke is megtanulta volt Rodin-tól: Il fout toutjour trovailler - Állandóan dolgozni kell.
Nem lehetnek rendszerezések, de úgy érzem: az ismerkedés, próbálkozás idõszakából lassan kilábalok, és inasiskolába állhatok. A vers (és egyáltalán a mûvészet) a lehetõségek rengetegjeit rejti magában - és ezekkel ismerkedni kell, megpróbálni, megtanulni - dolgozni. A zantológia és Jánk & Kara &Vida biztatása - nyugi, csak 1-2 sor, rím, 1-2 vers csak, viszonylag nyugtatást adott: van itt valami, ami mocorog, és nem biztos, hogy giliszta. Ezzel már lehet valamit kezdeni. A belsõ: munka, olvasás, türelem. Külsõ: környezet, szellemi társak. Munka alatt azt a rengeteg piszkozatot értem, ami egy jobb verset megelõz - formák tanulása, stb. Olvasás - és itt a külsõ környezet is bejön: honnan? Mert, hogy mit, az világos. De hol szerezzem meg? Ebben a Brassóban Esterházy-t 3-4 ember ismeri, Nádast 1, Parti Nagyról esetleg hallottak. Tandori, Kukorelly talán az utolsók, akiket valaki itt ismer. És hol van itt Nappali Ház, Jelenkor, Alföld - de még Helyõrség, Látó sincs soha. '90-es évek, újabbak: Térey, Peer Krisztián, Kun Árpád - ezekrõl most hallottam Jánknál. Ahogy Hajnóczy Péterrõl (pedig õ Esterházy-elõd), Kemény Istvánról is. És ha lenne valaki, aki maga is benne élne a versben - és nem csak tanítaná azt! Ezért megyek én Kolozsvárra, ha be nem is jutok. Itt lesz Kara is, meg mások, itt lesz még az a valamennyire forró szellemi külvilág, ami nélkül a belsõ, az egyéni munka: fölmorzsolódás. Jelen pillanatban irodalomról Vida, Jánk, Kara az, akivel beszélni tudok. Meg Te. Egyszerûen szükségem van rád.
Két éve írtam elsõ soromat le. Egy év múlva a termést elküldtem Vidának. Közölt a Látó. Biztatott Kara, Vida, Jánk, Zudor, az IKV-díj. Most megint összegyûlt egy év anyaga. Lett 7-8 vers a zantológiába - ami önmagában biztatás. Lehet lesz Látó megint. Biztatás alatt azt értem, hogy állítólag a Jó Írásnak nevezett aranyérc egy fonala bennem is megvan. De most már ezt a rögöktõl, földtõl, különbözõ idegen anyagoktól meg kell tisztítani. Csiszolni kell. De ez már az én dolgom. Most a belsõ munka jön nálam, mert, hitetem magam: érdemes. Én elhallgatok. Néha õrzöm a látszatot. Mert a Vers: munka, és tudom, hogy közhely, de csak most döbbentem meg igazán, hogy igazság. Most, mikor Jánk darabjaira szedte írásaimat. Nagyon jótól nagyon szarig minden volt bennük. Rossz fogalmazás, képzavar, fel nem ismerhetõ vendégszöveg, olcsó szójáték, olcsó rím, óriási bakik, ritmus, hangulat, felütés, befejezés, megtörés - ezt mind tanulnom kell. Errõl van szó.
Önkétely, önreflexió, írok arról a versrõl, amit éppen írok, intertextualitás - ez a lételemem. Önmagam megkérdõjelezése, önirónia - ebbe fogok belepusztulni, de ez az éltetõm is. (Szintén Jánktól tudom, aki másfél éve románból fordít, hogy van a román nyolcvanasoknak" egy része, akik pont ezt mûvelik, ezt, ami hozzám is közel áll. Textualistáknak nevezik magukat, Bogdan Ghiu az, aki magas szinten csinálja azt, amibe én belekezdtem.)
Szóval ennyi. Megint Jánk: egész este a világ elhangulatosodásáról beszéltünk. Nincs biztos pont, a kultúra mélyponton, stb. Belsõ igénytelenség. Felszín, stb. És ebbõl a világból nyújt menekülési lehetõséget az irodalom. Másvilág (ez Jánk újabb, megjelenés elõtt álló kötetének címe). Én hiszek benne. Az irodalom magánügy. Azért írok, mert nem akarok a világban élni. Nem akarok a világból élni. Lelki üdvösségem ez, és hitem. Az önkétely árán is. Szabad vagyok, és vállalom magam. Felelõsségérzet ez: magammal szemben. Még nem tudom ki vagyok, énem néha fölsejlik a lét bõre alól. Vannak ábrándjaim magammal szemben, de le tudok számolni velük. Fájni fog. Vállalom. Szavakhoz értek - nem a világhoz. A versírás nem lesz kenyerem, belsõ okokból. Lehet, egy kis kötet majd engem is tartalmazni fog évek múlva. Csak engem. De a szavak nem csak vers, vagy próza. A szavak: lapszerkesztés, tanárság, újságírás, megnyugvás. Ezek a lehetõségeim vannak. A szavak: öntökély, a szavak: öngyilkosság, a szavak: önirónia. Írok, és ebbe más is belehalt már.
Ezek a lehetõségeim vannak. A halál az folyamat. Meghalál. Írok, mert akarom tudni, tudok-e írni. Még nem ismerem magam. Tíz éven belül talán, vagy legalábbis jobban, mint most. Ha kibírom, és elfogadom magam, túléltem. Ha nem - nem. De majd évek múlva.
(Tudod, most írok, és ezt már megbeszéltük. Én mégis hiszek benne. Áltatom magam. Lehet, már holnap vonat elé vetem magam, vagy lehet, éppen te találsz meg holtan, ha Brassóba jössz).
(...)
Ez a levél az egyik legjózanabb, amit neked írtam. Bocsáss meg az esetleges közhelyektõl, didaktikától, rendszerezési kényszertõl hemzsegõ soraimnak. Õszinteség ez. Mindezt még bõvebben lehet: szóban. Gyere Brassóba, gyere el, ha akarsz a Királykõre, a Bucegibe, Fogarasra és Deltába a nyáron. Gyere, beszélgessünk.
Tudod, írom a levelet, és eleredtek a könnyeim, megindult az orrom vére. Magától. Egyedül ültem a fülkében, most emberek isznak, vitáznak. S én állok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok.
(...)
Hosszú ez a levél. Nem remény: kiábrándultság, kétely, józan ész. Eszmélet. Áltatom magam. Egyszer felnövök, és kiderül, hogy mindez önáltatás: vers, irodalom, Anikó. Akkor majd megírom az Önáltatás könyvét, és elköltözöm. Messzire.
(...)
Én a józan ész, az ESZMÉLET szavával hívlak. Nem feltétlenül hozzám, bár szeretném. Oda hívlak, ahol világot lehet teremteni. A nyugalomba, a nevetésbe, az iróniába, bárhova.
Olyan világba hívlak, ahol élni kell. Ez az eszköz. A cél rengeteg. És élni nehéz, és meghalni könnyû. Mert szar kicsi bogarak vagyunk (stb). De vannak vidékek, ahol ezt vállalják. Ide hívlak.
Üdv,
Szindbád
|
|
|