| Amikor minden másképp |
Fura mondatok jönnek be mostanában.
Néha nem is maguk a mondatok, csupán egy ritmus, egy dallam zúg sokáig a fülemben. Majd lassan betölti a szobát, a házat, elkísér mindenhová, kiváncsian kutat utánam. De szavakba ültetni soha nem sikerül. Sokat gondolkodom rajta, pedig tudom, ennek ez a rendje : helyettesít valamit, ami nem akarja fölfedni magát.
Este, a kocsmában is velem tart.
Találkozni szeretnék valakikkel, beszélgetni egy jót, pedig legszívesebben a szobámba húzódnék vissza.
Lányok, hajuk hátrafésülve, indulnak. Köszönök, bár igazából velük mennék. Szájuk mosolyra áll, de hamar belefáradnak. Hangjuk kísértetiesen hasonlít arra a bizonyos dallamra.
Barátok jönnek, hogy vagy, hogy megy, megszokott gesztusok. Egy jelfejtõnek könnyû itt a dolga. Az unottság mindenbe beissza magát, nem lehet szabadulni tõle.
Apró történetek, már százszor hallottam õket, és ahogy a sörök fogynak, egyre bizonytalanabbak a mondatok. Mindent be lehetne helyettesíteni valamivel, a változás senkinek sem tûnne fel. Aki mégis tudna errõl, elõbb-utóbb eltévedne a kuszaságban.
Feltámdni ilyenkor lehetetlen.
Végre otthon.
Az ajtó nyitva, egyedül lakom, játékból azért kopogtatok.
Könyvek, dallamok vesznek körül, pedig ha belegondolok, igazából találkozni szeretnék valakikkel, beszélgetni. De nem, maradok. Azaz, inkább mégis elindulnék.
|
|
|